Rövid mesék elfoglalt szülőknek és olvasni vágyó gyerekeknek-Andywebdesign

 

 

A felhő meg a nap 

 

- Szomorú vagyok, kedvenc mókamesterem. - szólt a királyfi. - Vidíts fel engem!A mókamester felszedelőzködött a trón mellől, ahol aludt, kinyújtóztatta tagjait, és így szólt: Mit szeretnél, királyom? Hányjak cigánykereket, bukfencezzek? Hozzam a csörgőimet? A királyfi fáradtan legyintett, és a mókamester gondolkodóba esett. Hogyan is járhatnék gazdám kedvében, töprengett. Már hetek óta csak szomorkodik, és nem mondja meg, hogy miért. Mit tehetnék? Hogyan nyissam meg a királyom szívét, és hogyan töltsek bele egy kis vidámságot?- Mit szólnál egy tükörhöz, uram? - kérdezte aztán. A királyfi csak bámult, nem értette a kérdést. De a mókamester térült-fordult, és már kezében tartott egy parányi tükröcskét- Nézz csak bele, gazdám. - szólt. A királyfi unottan bár, de engedelmeskedett. - Mit látsz - Magamat. - mondta a királyfi.- És még? - türelmetlenkedett a mókamester. - Nézd meg a szemeidet!- Szomorú szemek. - mondta a királyfi. - Kék szemek, mint az ég, és borúsak, mintha eltakarta volna a felhő a Napot. Talán esni is fog.- És hol a Nap? - kérdezte a mókamester- Mögötte.- Ott van, de hát mondtam...A mókamester felugrott, a tükröt odaadta a királyfinak- És mi lenne, ha elijeszteném a felhőket? - szólt, azzal hatalmas lélegzetet vett, és kiáltott egy nagyot: - Húúúú!!A királyfi megijedt, hátrahőkölt, aztán meglátta a mókamestert, amint vöröslő arccal, kidülledt szemekkel bámulja őt, és közben kilóg a nyelve, mint egy kiskutyának. Felnevetett, annyira mulatságos volt az egész. Aztán újra belenézett a tükörbe.- Eltűntek a felhők! - örvendezett nyomban. - Nézd, hogy süt a Nap!  És valóban, fény gyúlt a királyfi szemében, és kisimult fáradt arca.- Köszönöm, kedves mókamesterem! - hálálkodott. - Milyen jó, hogy vagy nekem!A mókamester mosolygott, és ezt mondta: - Nem szeretnéd inkább te magad megtanulni, hogy hogyan kell elűzni a felhőket?

 

A VESZTESÉGRŐL

 

Andywebdesign- Miért sírsz, bácsi? - kérdezte a kisfiú. A lehajtott fejű ősz öregember nem válaszolt. Kezébe temette arcát, és a kisfiú azt hitte, a bácsi szégyelli megmutatni könnyáztatta arcát. A kisfiú megértette ezt, hiszen mindenkitől azt tanulta, hogy a fiúk sosem sírnak. De aztán a bácsi mégis megszólalt.- Elvesztettem valamit. - mondta halkan. A kisfiú megélénkült. - Elvesztetted? Segítek megtalálni. Talán a közelben szórtad el?- Nem szórtam el, egyszerűen eltűntek. S mire észrevettem, már nyomuk sem volt. Ez fáj. Hogy el sem búcsúzhattam tőlük.A kisfiú gondolkodóba esett. - De hát, amitől elbúcsúzol, azt nem is veszíted el. Azt csak elengeded. - Igaz - felelte a bácsi - De ezek olyan gyorsan tűntek el, hogy időm sem maradt elköszönni. És most fáj az üresség, fáj a sok hely.A kisfiú megsimogatta az öregember fejét.- Mit vesztettél el, bácsi? Megmondod? Talán a pénzedet? A bicskádat?- Nem kedvesem. - mondta az öregember, és felnézett. Árkokkal szabdalt arcán könny csillogott. - Az illúzióimat vesztettem el, amit a világomról alkottam. Tudod, kisfiam? Az illúzióimat.- Nem értem. - töprengett a kisfiú. - Hogy lehet elveszíteni azt, ami nem is létezik?

EGÉRKÉRDÉS

 

AndywebdesignEgyszer régen, messzi földön ahonnan csak ritkán jönnek hírek, született egy kisegér. Az egér lassan nőtt, cseperedett, mígnem egyszer csak bátran a mamája elé állt, és feltette a kérdést: - Mama mondd, minek születtem én meg egyáltalán? A mama öreg volt már ekkor, így nagyot sóhajtott, és levette a szemüvegét. Fárasztotta kicsit a csemete kíváncsisága. Azért persze nem hagyta válasz nélkül a kérdést.- Hogy jut ilyesmi az eszedbe, kicsim? - csóválta meg a fejét. - Megszülettél, és kész.- Nem úgy van az, mama. - erősködött a kisegér. - A fák is megnőnek, aztán termést hoznak, és abból megint fa lehet. Ők sohasem tudják megkérdezni, hogy miért ültették őket, de lehet, hogy azért nem kérdezik meg, mert tudják. De én nem tudom, mama. Biztos, hogy csak az a dolgom, hogy egyem a magot, meg a mindenféle jót, aztán a nap végén aludni menjek? Csak ennyi?A mamaegér felnevetett.Csak ennyi? És amikor el kell futni a macska elől? Meg fogat kell mosni? Az semmi?- Na jó. - duzzogott az egérpalánta. - De úgy érzem, hogy ez még mindig kevés. Mi van utána? - Miután már úgy mosod a fogad, ahogy senki más, és úgy szaladsz, mint semmilyen más egér sem, akkor már csak egy dolgod van, hogy megtaníts más egereket is egérnek lenni. De csak akkor. Amikor már te nem lehetsz egerebb, annak minden velejárójával együtt.A kisegér még türelmetlenebb lett.- Mikor, kedvesem? Amikor egy ilyen csöpp, mint te vagy most eléd áll majd, és megkérdi: “Mondd, minek születtem én meg egyáltalán?”

FANNI ANGYALKÁI
 

AndywebdesignFanninál angyalok jártak az éjjel. A kislány először megijedt, aztán kíváncsian nézte az apró, szárnyas lényeket, ahogy a lámpa körül játszadoztak. Kicsiny, átlátszó szárnyuk volt, mint egy pici fátyol, és halkan zümmögtek. Fanni még sohasem látott hasonlót. Percekig csak csodálkozott, aztán megszólította őket.- Kik vagytok ti, talán angyalok?A zümmögés abbamaradt kicsit. Az egyik kisangyal megszeppenve válaszolt.- Nem akartunk téged felébreszteni. - mondta. - Csak eljöttünk megnézni, hogy mit álmodsz. Nem vettük észre, hogy már nem alszol. Tudod, kisbaba korodban sokszor meglátogattunk. Felemeltünk, és Álomországba repítettünk. Fanni megrázta a fejét.- Nem emlékszem. - mondta. - Kicsi voltam.Az angyalka felnevetett.- Pedig nagyon élvezted a repülést! Körbefogtunk, és te csak nevettél. És te is próbálgattad a repülést, mint régen. - De hát én nem tudok repülni. - csodálkozott Fanni. - Én kislány vagyok. Fanni tanácstalanul nézte a plafont egy darabig, aztán lelkesen bólogatni kezdett. Az angyal még jó éjszakát kívánt, aztán társaival együtt kirepült az ablakon. Odakint a csillagok várták őket.- Dehogynem tudsz. - szólt most egy másik angyal. - Mindenki tud repülni. Csak el kell képzelned, hogy elindulsz, szárnyalsz a felhők közt, és már repülsz is. A kisbabák tudják ezt, ők látják is az angyalokat, beszélgetni is tudnak velük. Csak mire felnőnek, elfelejtik hogy honnan jöttek. Mert valamikor az emberek is angyalok voltak egykoron, csak most már nem hiszik el.- És akkor mi lesz velünk? - kérdezte. - Mi lesz az emberekkel?angyalka közelebb libbent, és szárnyacskájával megcsiklandozta a kislány homlokát. - Hát mondd el nekik. - szólt. - Ha felnősz, emlékeztesd őket, hogy hol van az otthonuk. Egyszer csak majd megértik. Csupán nézzenek felfelé, és ott megláthatnak minket.

 

A MEGSZEPPENT ESŐCSEPP
 

AndywebdesignVad vihart tombolt azon a délután, és több millió társával együtt egy apró esőcsepp hullott alá az égből. Ámde ez az esőcsepp remegett, mint a nyárfalevél, úgy félt. Csak hullott, hullott alá a mélységbe, és rettegett, hogy mi lesz, ha földet ér. Erre gondolt: Mi fog velem történni, ha az óceánba hullok? És mi lesz, ha a földre fogok esni? Ahogy zuhanás közben ezen törte a fejét, egyszer csak meglátogatta őt a villám. Nem volt nagy, mennydörgő, csak kicsiny szikra, mint a gyufa, mikor meggyullad. Megkérdezte, hogy mi bántja az esőcseppet, majd hangosan felnevetett.- Milyen buta vagy te, esőcsepp! - mondta neki. - Attól félsz, hogy mi lesz veled, ha leérkezel? Hiszen a te életedben pont az a legfontosabb. Mit gondoltál, hogy életed végéig szundikálhatsz a felhőben, közel a Naphoz, és süttetheted a hasadat? És hol marad a tanulás?- Én nem akarok tanulni! - duzzogott az esőcsepp. - És miért nem mondta nekem senki, hogy mi lesz velem odalent? Senki sem tudja?- Dehogynem. - mondta a villám. - De kinek hinnéd el, hogy nem történhet veled semmi baj, ha nem saját magadnak? Ha beleesel az óceánba, akkor eggyéolvadsz a testvéreiddel, és hatalmasabb leszel a leghatalmasabb viharnál is, a leghangosabb villámnál is. Hajókat vihetsz a válladon, és delfinekkel lubickolhatsz. Ha a földre érkezel, bejárhatod a mélyben megbúvó barlangokat, titkos helyeket, és eljuthatsz a Föld gyomrába, lehetsz folyó, patak az erdő mélyén, és ami csak akarsz. Az esőcsepp kíváncsisága kifogyhatatlan volt.- És mi lesz aztán? - kérdezte. - Mi lesz, ha már mindent bejártam, voltam tenger, kis patak, és folyó? Mi lesz aztán?A kis villám elmosolyodott. - Akkor? Akkor majd újra átadod magad a Napnak, megmártózol a fényben, aztán elalszol, és mire felébredsz, újra egy felhőben találod magad, aztán kezdődik minden előlről. Ugye, hogy nincs mitől félned? De most mennem kell.Ahogy kimondta, a villám ragyogóan felszikrázott, búcsúzóul mordult egyet, és tovatűnt. Az esőcsepp pedig lenézett maga alá, majd becsukta a szemét.Vár a tenger. - suttogta boldogan.>

 

NEKERESDORSZÁG

 

AndywebdesignA kis manócska tíz éves volt, amikor először hallotta, hogy létezik Nekeresdország. Persze érdekelte, hogy merre is lehet ez a furcsa nevű ország, de senki sem tudott semmit mondani róla. Szülei csak legyintettek: - Ne keresd! - mondták, és nem is foglalkoztak többet vele. De a kis manót csak nem hagyta nyugodni a dolog. Egy szép napon aztán találkozott egy idegennel, aki megsúgta neki, hogy ő Nekeresdországból jött. A bácsi öreg volt, hosszú szakállas, és bot volt a kezében. A manócska kapva kapott az alkalmon, és szavaival hosszú ideig feltartotta az öregembert. Az idegen türelmesen válaszolgatott a kis manó minden kérdésére. De csak nem akart vége szakadni. Így a bácsi végül megkérdezte:- Ha ennyire érdekel, hogy hol van Nekeresdország, miért nem mész el, és nézed meg magad? A manócska eltöprengett. - De hát mindenki azt tanácsolta, hogy nem érdemes keresni. Te most mást mondasz? - kérdezte.- Nem, kincsem. - szólt az öreg. - Nekeresdországot valóban nem lehet keresni. Minden perc, amit a kereséssel töltesz, csak távolabb visz tőle. Olyan, mint a mágnes. Ha közeledsz felé, csak eltaszítod. De mégis érdemes elindulni. Aztán majd Nekeresdország megtalál téged. - Igen. Ha már feladtad szívedben a vágyat, hogy megtaláld, ha már úgy látod, hogy nincs semmi remény, ha már nem azért élsz, hogy eljuss oda, akkor egyszer csak ott találod magad, és feltárul előtted minden szépségében. Te láttad már? - kíváncsiskodott a kis manó. - Persze. - bólintott az öregember. - Onnan jöttem. A manó huncutul kacsintott. - De ha megtaláltad, akkor minek jöttél vissza? Biztos, hogy elhiggyem, amit mondasz? Mit keresel te akkor itt, ha már megtaláltad? Az öregember nem bántódott meg, értette a manócska kérdését. Ennyit mondott:- Azt hiszed, hogy ha eljutottál Nekeresdországba, akkor már nem kell tovább utaznod? Nem, kedvesem, ez nem így van. Szinte nyomban vissza kell fordulnod, hogy megint feltámadjon benned a vágy az utazásra. És amikor újra eléred Nekeresdországot, már nem lesz ugyanolyan. És te sem leszel ugyanolyan. Ez a lényege az egésznek. De még kicsi vagy, és el sem indultál. De tudnod kell, hogy Nekeresdország már elindult feléd.A manócska még kérdezni akart valamit, de az idegen bácsi már ott sem volt. Csak egy öreg, megviselt vándorbot maradt a földön.

A HIÚ HÓEMBER

AndywebdesignRégen volt, talán el se hiszitek, hogy megtörtént, de azért szeretném most nektek elmesélni történetemet. Egy hideg, téli napon esett meg a dolog, hideg volt bizony, olyan hideg, hogy pirosra csípte a fagy az orrom hegyét. Hóembert építettem kint az udvarunkon, tudjátok: szép, nagy hólabdákat formáztam, egymásra raktam őket, aztán elcsentem a konyhából egy hatalmas répát orrnak, meg két darab kavicsot a hóember szemének. Ahogy nagy buzgón illesztem helyére a répaorrot, a hóember megszólalt.- Ez nekem nem tetszik. - mondta morogva.
Szó, ami szó, meglepődtem, merthogy ki hallott már olyat, hogy egy hóember hiú legyen. Azért válaszoltam.- Miért nem? Ez egy méltóságteljes, büszke, nagy orr. Illetve nagy répa. - tettem hozzá halkabban.- Akkor sem tetszik. - mondta a hóember. - Hozz egy másikat! Mit tehettem hát, térültem, fordultam, szereztem egy kisebbet. De az sem volt jó. A hiú hóember egyre csak zsörtölődött, kényeskedett, és egyszer csak elfogyott a répakészlet a konyhában! Mondtam a hóembernek:- Be kell mennem a városba a piacra új adag répáért. Ami itthon volt, azt már mindet felpróbáltuk. A hóember morgott valamit, de nem volt más választása, mint türelmesen várni, míg megjövök. Felkerekedtem hát, és elindultam a városba. Messze laktunk, kint a pusztában, így nagyon hosszú időbe telt, mire odaértem. Aztán mire megtaláltam a piacot, eleredt az eső. Aztán meg kitört a vihar, és úgy ömlött az áldás az égből, mintha végleg kilyukadt volna az Úristen dézsája. Mire elállt, és visszaértem az udvarunkba, csak egy nagy tócsa, és benne két darab kavics maradt ott, ahol a hóember állt valamikor. Megsajnáltam szegényt, letérdeltem mellé, és megmutattam neki a zsákomban az új répákat.- Látod, ha nem lettél volna ilyen hiú, megelégedtél volna azokkal az orrokkal. Most nézd meg, itt vannak a szebbnél-szebb répák, és te nem vagy sehol!Szomorú voltam, hogy így járt a hiú hóember, de a következő télen ismét találkoztunk, és akkor már boldogan fogadta az első orrot, amit a szeme alá biggyesztettem. És mindketten felnevettünk, hogy milyen buták is a hóemberek!

vissza a címoldalra



 
Tudod folytatni? Itt van az ősz, itt van újra.....
Eredmények
További szavazások
 
 
E-mail:
Jelszó:
 Regisztráció
Elfelejtett jelszó
 
 
 


farkasandrea.lapunk.hu címoldaláraLap tetejéreOldaltérkép
ingyen honlap
Powered by lapunk.hu